Már nem tudok tovább várni... ezért közzé teszem ezt a mesét.
Aki holnap este ott lesz, ahol én, az most még ne olvassa el, hanem majd hallgassa meg élőben.
Három meséből szerkesztettem, hogy igaz mese legyen itt és most, nekünk. Két éve kerestem a meséket, melyek válás során során segíthetik az elárvult lelket, és ez a történetet hozott akkor gyógyírt. Most újra elővettem őket és megszerkesztettem az én magam verzióját. Olvassátok nyitott szívvel.
Norroway
Fekete Bikája Skót
népmese szerk.
Réges-régen, sok száz évvel ezelőtt élt egy özvegy királyné a három lányával egy nagy, öreg, omladozó-bomladozó kastélyban. Olyan szegény volt ez a királyné, hogy még enni is alig volt mit a leányainak, s olyan rongyosak voltak, akárcsak a koldusleányok.
Egyszer azt mondja a
legidősebb leány az anyjának: - No, édesanyám, én többet nem koplalok itthon,
hanem megyek szerencsét próbálni. Rosszabb dolgom egyebütt se lesz majd, mint
itt!
- Nem bánom, édes
leányom, ha el is mégy - mondotta búsan a szegény királyné -, úgyse vár itthon
rád egyéb az örökös koplalásnál. De mielőtt elmennél szerencsét próbálni, menj
el a bölcs vénasszonyhoz, hadd mondjon jövendőt neked, vajon szerencsével
jársz-e.
A királykisasszony meg is
fogadta az édesanyja tanácsát, s elment a bölcs vénasszonyhoz, aki a falu végén
lakott, kicsi házikóban. Elmondotta a királykisasszony a vénasszonynak, mi
járatban van, s az azt felelte rá:
- Nem kell, lányom, a
szerencséd után messzire menned; itt van az én aranyajtóm, pislants csak ki
rajta, majd meglátod, hogy milyen szerencse vár reád.
A leány sem mondatta
kétszer magának, hirtelen kinyitotta az aranyajtót, kidugta a fejét rajta, s
hát édes istenem, mit lát? Egy gyönyörű, díszes hintót húzott nagy délcegen hat
hófehér paripa, s egy dali szép herceg ült a selyemülésen. Nagy boldogan rohant
a királyleány be a konyhába, s mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, s az is
nagy örömmel kiáltotta:
- Hát bizony, ha hintót
láttál, lányom, az a te szerencséd, menj haza, ott vár már reád, ülj fel rá,
mert az egyenesen érted jött.
Nem mondatta kétszer a
királyleány, szaladt haza, s hát éppen ott toporzékolt a hat paripa az ő öreg
palotájuk előtt. Felszaladt nagy hirtelen a leány, elbúcsúzott anyjától, két
húgától, felugrott a kocsiba, s hipp-hopp, elvágtattak vele egy perc alatt a
hófehér paripák.
Telt-múlt az idő, a
második királykisasszony is erősen megunta a sok koplalást, ő is elment a
vénasszonyhoz, hogy hátha őt is olyan nagy szerencse érné, mint a testvérét.
Neki is ugyanazt mondta a
vénasszony, amit a nénjének, beküldötte a kicsi aranyajtóhoz, hadd kukucskáljon
ki rajta. Hej, nagy örömmel szaladt be ez a leány is a konyhába:
- Jaj, lelkem, öreganyám,
tudja-e, mit láttam? Gyönyörű királyi hintót húzott hat hófehér paripa! Még
szebb volt, mint a nénémé!
- No, ha hintót láttál,
szaladj utána - mondotta vígan az öregasszony -, mert az éretted jött, lányom!
Szaladt is, mint a szél,
a leány, búcsúzott anyjától, húgától, s elvágtatott a hatlovas hintón.
No, hogy a második leány
is elment, türelmetlen lett a kicsi királykisasszony, s elsompolygott egy
éjszaka a vénasszonyhoz, hogy meglesse a szerencséjét. Őt is odavezette az
asszony az arany ajtóhoz, s hát istenem, mikor nagy izgatottan kidugta a fejét,
ő is egy csodaszép hintót lát arrafelé közeledni, de amint az ajtó közelébe
értek a lovak, egyszerre megfordultak, s amerre jöttek, elvágtattak. Szalad a
kicsi királykisasszony nagy búsan a konyhába, mondja, hogy mit látott; az
öregasszony is csóválja a fejét, s mondja:
- Hát bizony, fiam, ha
elszaladtak a lovak a hintóval, akkor nem is éretted jöttek; de ne búsulj,
gyere el holnap, hátha több szerencsével jársz.
El is ment másnap a
királyleány, de bizony még annyi szerencsével sem járt, mint az előző nap:
nemhogy hintó közeledett volna felé, de még egy rossz szekeret sem látott.
Elment a vénasszony tanácsára harmadnap is nagy búsan, hát amint nagy félve
kitekint az ajtón, egy nagy fekete bikát lát, aki rohanvást rohan a ház felé.
Ijedten szaladt be szegény a konyhába, mondja a vénasszonynak, hogy mit látott,
az csak összecsapta a kezét nagy ijedtében, s mondotta:
- Ó, te szegény leány,
hiszen téged a Fekete Bika akar feleségül venni!
Elfehéredett szegény
kicsi királykisasszony a vénasszony szavára, s mondta:
- Csak nem a Fekete Bika
az én jövendőbelim? Nem megyek el vele!
- De bizony el kell
menned, édes leányom – mondotta sajnálkozva az öregasszony -, mert aki az én
ajtómon át tekinti meg a jövendőjét, annak el kell avval mennie, aki érette
jön.
Szalad nagy búsan haza az
anyjához a leány, elpanaszolja, hogy mi történt vele, de az édesanyja is csak
azt mondotta, amit az öregasszony, hogy ha már ennyiben van a dolog, menjen el
a Fekete Bikával. Alighogy hazaért a leány, s beszélt az anyjával, már ott is
volt a palota kapuja előtt a Fekete Bika, s türelmetlenül integetett nagy
szarvával a leánynak. Mit tehetett szegény leány, kiment, s felült nehéz
szívvel a Fekete Bika hátára, az meg nagy vágtatással elindult vele. Egész nap
szakadatlanul rohant a Fekete Bika, s a szegény királyleány olyan fáradt és
éhes volt, hogy alig bírta tartani magát a bika hátán. Mikor már azt gondolta,
hogy no, most már rögtön lesuppan a földre, nyájas hangon megszólalt a Fekete
Bika:
- A jobb fülemben találsz
ennivalót, a balban innivalót, majd meglátod, ha megiszod, hogy felfrissülsz
tőle.
A királyleány nem
mondatta kétszer magának, evett jóízűen, amikor aztán jóllakott, kicsi üveget
húzott ki a bika bal füléből, s jót ivott rá. Olyan frissnek is érezte magát,
mintha most kelt volna útra.
Soká, soká mentek, még a
szélnél is sebesebben, hát egyszer látja a királyleány, hogy mindjárt ott
vannak a világ végén. No, mindjárt meg is lassította szaladását a Fekete Bika,
s nemsokára meg is állott egy tündöklő, ragyogó palota előtt, s mondta a
leánynak:
- Ma éjszaka itt hálunk,
mert itt lakik a legidősebb bátyám.
A királyleány nagyon
elcsodálkozott, hogy a Fekete Bikának a bátyja ilyen gyönyörű palotában lakik,
de még nem is válaszolhatott neki, ott termettek a kapunál, s a Fekete Bika a
nagy kemény fejével nagyokat koppantott rajta. Jött is szaladva egy parádés
inas, kinyitotta a kaput, nagy hajlongással köszönt a Fekete Bikának, s
lesegítette a királyleányt a hátáról.
Odabent a fényes teremben
éppen vacsoránál ültek a Fekete Bika bátyja meg a vendégei, nagy örömmel
fogadták a királyleányt, ellátták minden jóval, s amikor elálmosodott, gyönyörű
hálószobába vezették, ahol körös-körül aranyrámás hatalmas tükrök lógtak.
Boldogan feküdt le a leány a habfehér ágyba, s édesen aludt reggelig. Amint
felébredt, már várta türelmetlenül a Fekete Bika a kapu előtt, ő meg nagy
sietve búcsúzkodni kezdett a sok embertől, s felült ismét a Fekete Bika hátára.
Mielőtt elindult, így szóltak
hozzá: Nesze, fiam, adunk neked egy mogyorót. Ha akárhogy megéheznél is, sohase
törd fel, csak akkor, ha olyan nagy bánat éri a szívedet, hogy azt hiszed,
megszakad.
Megköszönte szíves
szóval, belécsúsztatta a zsebébe, s azzal indultak is.
Egész nap pihenés nélkül
folytatták vándorlásukat, s estére kelve ismét egy rengeteg nagy palotához
értek. Mikor a kapunál voltak, így szólt a Fekete Bika a királyleányhoz:
- Ma itt hálunk a középső
bátyámnál!
Nyílt is mindjárt a kapu,
a szolga leemelte a királyleányt a Fekete Bika hátáról, s vezette be a díszes
vendégsereg közé, Egész este neki kedveskedtek, becézgették, s mikor
elálmosodott, még szebb hálószobába vitték, mint az első palotában. Reggel,
amint felébredt, ment a kapuhoz, a Fekete Bika várt már reá türelmetlenül.
Mikor elbúcsúzott a háziaktól, azok is egy mogyorót adtak neki. -Ha akárhogy megéheznél is, sohase
törd fel, csak akkor, ha olyan nagy bánat éri a szívedet, hogy azt hiszed,
megszakad.
Azt is a zsebébe tette, s
mentek tovább.
Estére ismét egy ragyogó
palotához értek, s a Fekete Bika megszólalt annak a kapujánál is:
- A mai éjszakát a
legkisebb bátyámnál töltjük.
Azzal nyílt a kapu, a királyleányt leemelték;
ismét nagy vendégseregben találta magát. Mindenki neki kedveskedett itt is, úgy
szerették, mintha örökké közöttük lett volna. Reggel, mikor búcsúztak el nagy
búsan tőle, - Nesze, fiam, adunk neked egy mogyorót.
Ha akárhogy megéheznél is, sohase törd fel, csak akkor, ha olyan nagy bánat éri
a szívedet, hogy azt hiszed, megszakad.
Belétette azt is a
zsebébe, s mentek sietve tovább.
A negyedik nap estéjén
mély és sötét völgybe jutottak, ahol a sűrű bozóttól alig bírtak még csak
lépésben is menni. Egyszerre csak egy kis fekete házikó kapuja előtt megállt a
bika, s így szólt a leányhoz:
- Világíts ide, szép
királyleány, most itt kell maradnunk ebben a sötét, csúf házban, mert ez a
Sötétség Szelleméé, akivel nagy harcra készülök. Sok-sok szenvedést okozott már
ez a Szellem, s most már ideje, hogy szembeszáll jak vele, s ha lehet,
legyőzzem. De neked, szép királyleány, itt a kapu előtt erre a kőre le kell
ülnöd, sem kezedet, sem lábadat mozdítanod nem szabad, de még beszélni sem,
amíg én vissza nem térek. Ha az előtt megmozdulsz, s csak egy szót szólasz is,
a Völgy Gonosz Szellemének varázsába kerülsz.
- De honnan tudjam, mi
történt veled, ha se lábamat, se kezemet nem mozdíthatom, s még csak nem is
beszélhetek? - kérdezte aggodalmasan a királyleány, mert nagyon féltette a
Fekete Bikát, aki mindig olyan szelíd és jóságos volt hozzá.
- Majd megtudod, hogy
legyőztem-e, vagy engem győzött le a Sötétség Szelleme, mert ha én győzök,
világoskék lesz körülötted az egész tájék, ha pedig ő győz le, vérveres lesz
minden.
Ahogy ezt mondotta a
Fekete Bika, fel is készülődött s elment. A kicsi királykisasszony pedig leült
a kőre, s éjjel-nappal hűségesen ott ült mozdulatlanul.
Hát egyszer csak
világosodni kezd körülötte minden, ragyog, fényesedik fű, fa, virág, s gyönyörű
kék színben tündöklik a tájék. Hej, megörül a királyleány a Fekete Bika
győzelmének, s nagy örömében összecsapja a két kezét! No, bizony szegényke, ha
megmozdult, rögtön el is csendesedett, mert a Völgy Gonosz Szelleme halálos
álmot bocsátott reá.
Azt álmodta, hogy a
norvég herceg, aki a Fekete Bika képében megvívott a Sötétség Szellemével,
amint megölte, rögtön ismét emberi alakra változott, s jött haza nagy sietve,
hogy hűséges menyasszonyát, aki a kövön várt reá, elvigye a palotájába, s
feleségül vegye. De bizony hiába kereste, mert a Völgy Gonosz Szelleme úgy
elvarázsolta a szegény királyleányt, hogy se ő nem látott semmit, se őt nem látta
a halandó emberi szem.
Soká, soká ült ott a
királyleány halálos álomban a kövön, de végre úgy megfázott, kifáradott, hogy
álmában hangosan sikoltott, s hát arra egyszeribe fel is ébredett. Körülnézett,
de mikor nem látott senkit, nagy búsan útnak indult.
Ment, ment sokáig, s hát
egyszer csak egy jéghegyhez ért: Próbált mindenképpen átkelni rajta,
fogódzkodott, kapaszkodott, ahogy csak gyenge keze-lába bírta, de az olyan
síkos volt, hogy örökké visszaesett oda, ahonnan elindult. El volt fáradva
szegény erősen, körüljárta a hegy alját, hátha egy házat találna valahol, ahol
kipihenhetné magát. Csakugyan, egy kis ösvényt talált, azon végigment, s egy
pici házikóhoz ért. Bekopogtatott, hát egy kovácsműhelybe jutott éppen. A
kovács ott állott az üllő előtt, verte a vasat. Köszönt illendően a kovácsnak,
s megkérdezte tőle:
- Ugyan, édes bátyámuram,
hogy mehetnék én által a jéghegyen? Ügy iparkodtam, mégsem tudtam semmiképpen
előrejutni rajta!
A kovács elmosolyodott, s
legyintett a kezével:
- Hát te azt hitted, hogy
ezzel a gyenge lábacskával át tudsz mászni a jéghegyen? Nem olyan kis dolog ám
az! Vascipők kellenek ahhoz!
- Talán bátyámuram tudna
nekem csinálni, szívesen megfizetném az árát! - mondotta a leány.
- Nem lehet azt pénzzel
megfizetni, lányom - szólt az öreg kovács -, szolgálni kell érette nálam, mert
rajtam kívül ugyan senki se tudja azt megcsinálni neked!
- Hát aztán meddig kell
szolgálnom? - kérdezte a leány.
- Hét esztendeig.
Sokallotta bizony szegény
királykisasszony a hét esztendőt egy pár cipőért, de mit volt mit tennie, ott
maradt, takarított, főzött az öregemberre. Valahogy eltelt a hét esztendő is,
megkapta a vascipőt a kovácstól, felhúzta, s olyan könnyen lépkedett át a
jéghegyen, mintha puha füvön lépegetett volna. Amint átért rajta, ismét egy kis
házikóhoz ért, ide is bekopogtatott, mert már jó későre járt az idő. Csúf
vénasszony nyitotta ki az ajtót, s attól kért éjjeli szállást.
- Hát lányom, adok
szállást, adok - mondotta a vén banya -, de meg is kell ám szolgálnod érette.
- Megszolgálom én szívesen
- mondotta a királyleány.
Ekkor a vénasszony egy
mosóteknőre mutatott, amelyben egy mocskos köpönyeg volt.
- Hát ezt a köpönyeget
mosd ki, fiam, s akkor itt aludhatsz nálam. Soha annyit nem bosszankodtam, mint
ezzel a köpönyeggel. Hiába mostam ki a foltokat belőle, amint kiteregettem,
újra fekete lett a mocsoktól.
- Ugyan kié ez a
köpönyeg, nénémasszony? - kérdezte a királykisasszony.
- Az bizony a Fekete
Norvég hercegé, aki nagy páros viadalban mocskolta így össze.
Elkezdett erre a válaszra
dobogni a királyleány szíve, s megkérdezte az öregasszonyt:
- Nem rokona a Fekete
Norvég herceg a Fekete Bikának?
A vénasszony csodálkozva
nézett az idegen lányra, hogy az vajon honnan tud a Fekete Bikáról, s aztán
mondta neki:
- Meghiszem ám, hogy
rokonságban vannak egymással, mert a kettő egy. Gonosz varázslat változtatta a
Fekete Norvég herceget bikává, s csak akkor szűnt ez meg, mikor legyőzte a
Sötétség Szellemét. Rég volt ez már, azóta szegény herceg folytonosan barangol,
járja a világot, keresi az elveszett menyasszonyát. De tudom, ez nem is érdekel
téged, hiszen idegen vagy, s nincs is időm a sok fecsegésre. Mondd meg hát:
kimosod-e a Fekete Norvég herceg köpenyét, vagy nem?
Nem kellett kétszer
kérdezni a királykisasszonytól, bezzeg szívesen kimosta a köpönyeget, s a
vénasszony nem győzött eleget csudálkozni, mikor meglátta a mocskos köpönyeget
hónál fehérebben.
Hamar küldte a
királyleányt, hogy feküdjék le, ő pedig a csúf leányával várta a herceget, hogy
jöjjön a köpönyegért. Persze nem akarták megmondani, hogy egy idegen leány
mosta ki ilyen szépen a köpönyeget, nehogy azt jutalmazza meg a Fekete Norvég
herceg. Tudták, hogy van valami köze a leánynak a herceghez, ha ezt a munkát,
amit ők olyan nagy fáradsággal nem tudtak elvégezni, ilyen könnyen elvégezte.
Hallották is mindenfelé suttogni, hogy hét esztendeje jár olyan mosónő után a
herceg, aki ki tudná tisztítani a köpönyegét, de sohase talált még egyet se.
Büszkén várták hát a herceget, s bezzeg volt örömük, mikor a Fekete Norvég
herceg rögtön megkérte a csúf leány kezét, amint meglátta a tiszta ruhát.
Megkérte bizony a szegény
herceg, mert azt jósolta neki egy vén bölcs asszony, hogy azt vegye el
feleségül, ha szép, ha csúf, aki ezt a mocskos ruhát tisztára mossa. El is
határozták mindjárt, hogy másnap megtartják az esküvőt.
No, felkel másnap reggel a királykisasszony, s
hallja nagy szomorúsággal, hogy itt járt az éjszaka az ő hercege, s megkérte a
vén banya leányát. Búslakodott, tanakodott egy ideig, hogy s mint segíthetne a
baján, s csak megfogta az egyik mogyorót s feltörte,
hiszen azt gondolta magában: ennél jobban sohase fog sajogni a szívem! A
mogyoróban egy parányi asszonyka volt, aki szorgalmasan fésülgetett néhány szál
fehér gyapjút. Olyan kedves volt az asszonyka, hogy a leány szíve csak úgy ugrált
örömében. Egyet gondol magában a királykisasszony, megy egy ajtóhoz s kéri,
hogy bocsássák be a királyfi menyasszonyához. Be is engedik nagy nehezen s a
királykisasszony vitte a tenyerén a kicsi asszonykát. Hej, megtetszett a
menyasszonynak is a kicsi asszonyka s eget-földet igért a leánynak, ha neki
adja. - Hát hogy lehetne ez az enyém?- kérdezte.
- Az bizony úgy, ha egy
nappal elhalasztanátok az esküvőt, s ma éjszaka megengednéd, hogy megnézzem
álmában a Fekete herceget, mert igen kíváncsi vagyok reá.
A vénasszonynak nem
tetszett a kívánság, mert féltette a leánytól a herceget, de szerette volna a
kincset is, hát azt mondta a királyleánynak, jól van, menjen csak be a herceg
hálószobájába, ha az elaludt. De bezzeg álomitalt kevert a herceg italába, mielőtt
lefeküdt, nehogy meglássa a szép leányt, s azt vegye feleségül.
Be is ment szegény kis
királykisasszony a hálószobába, egész éjjel ott ült a herceg ágya mellett, s
búsan énekelte:
Hét
évet szolgáltam érted, jeges
hegyet
másztam érted, köpönyeget
mostam
érted, s a szavamat mégsem érted?
De bizony hiába énekelte
egész éjszakán át szakadatlan, a herceg mozdulatlanul feküdt az ágyán, s nem
hallotta meg kedvese hangját.
Mikor elérkezett a
reggel, el kellett menni a királyfitól, de szegény királykisasszonynak majd
meghasadt a szíve, hogy nem tudta felkelteni a királyfit mélységes álmából. Úgy
fájt a szíve, hogy feltörte a második mogyorót is. Hát, én Istenem, abban is
egy parányi asszonyka volt s az font, font, olyan sebesen, hogy aki nézte, az
is beleszédült. Ezt is a vénasszonynak adta, hogy halassza el egy nappal
az esküvőt, s engedje be a herceghez éjszaka. Ott ült másnap is, szomorúan
énekelgetve kis dalát.
Hét
évet szolgáltam érted, jeges
hegyet
másztam érted, köpönyeget
mostam
érted, s a szavamat mégsem érted?
De a herceg úgy feküdt, mint a kő, meg sem moccant. Harmadnap a harmadik mogyorót törte fel szegény királykisasszony, hát abban is egy icike-picike asszonyka ült s nagy buzgalommal szövögetett. Ezt is odaadta a királykisasszony a vénasszonynak, hogy engedje meg, hadd üljön a herceg mellé a harmadik éjszaka is. Meg is engedte, hogyne engedte volna!
A Fekete herceg nagy
vadászatra ment az embereivel a harmadik napon, mert erősen megunta az esküvőre
való várakozást. Hát amint ott lovagol az emberei előtt, egy vén vadász
odasomfordál mellé, s mondja neki:
- Fenséges uram,
bocsánatot kérek, hogy kérdezősködöm fenségedtől, de már két éjszaka olyan
szomorú éneket hallok a fenséged hálószobájából, hogy nem tudok aludni miatta!
Ugyan ki dalolhat odabent?
-Az én szobámban? Ott
ugyan senki se! Egész éjjel álom nélkül aludtam, fent se voltam, egy pisszenést
se hallottam! A vén vadász megcsóválta a fejét:
- Én akkor csak azt
tanácsolom fenségednek, ne igyon ma este a vénasszony italából, majd meghallja
akkor azt az éneket!
A herceg szót is fogadott
hűséges vadászának, s mikor este odahozta a vénasszony az altatót, kiküldte a
konyhába, hogy hozzon be cukrot, mert keserű. No, alighogy kifordult a vén
banya a konyhába, fogta az egész kotyvalékot, s kiöntötte az ablakon. Mikor az
asszony visszajött, azt mondta neki, hogy lehajtotta úgy, ahogy volt. Este
hamar lefeküdt, behunyta a szemét, s abban a pillanatban belibbent a
királykisasszony, szelíd, zokogó hangon énekelni kezd:
Hét
évet szolgáltam érted-, jeges
hegyet
másztam érted, köpönyeget
mostam
érted, s a szavamat mégsem érted?
De bezzeg felszökött a
királyfi az ágyból, ölelte, csókolta a leányt, s kérdezte, faggatta, hol s
merre barangolt ilyen sokáig. A királyleány elmondta sok bujdosását,
búslakodását. No, de most nem volt ideje a szomorúságnak, a Fekete herceg
fényes palotájába költöztek, egymásé lettek, s akkor az égből három alma hullott a földre: Egy az enyém, aki a mesét mondtam,
egy a tiéd, aki a mesét meghallgattad, egy meg azé, aki az úton vándorol.
(A két alapmese: A veres ökör és Norroway Fekete Bikája)
